Baron képregény
"Az LSD-trip önagressziója homeopátiás gyógyszerként is felfogható egy olyan ember számára, akit minden oldalról borzalmas események vesznek körül.Mintha az egyik abszurditás harca lenne a másik ellen"- Larsen a II. világháború traumatikus emlékeinek és az erősödő amerikai militarizmusnak Vietnamban.
Művészi szinten az abszurditás elleni védekezés gyakran a képregények hangsúlyozottan gyermeki, naivan önfeledt esztétikájában jut kifejezésre. Az Egyesült Államokban szintén az 1960-as években született, szintén az LSD hatása alatt.
"Emlékszem, hogy szombaton LSD bevitele után hétfőn jöttem be dolgozni. [...] A munkatársaim azt kérdezték: "Crumb, mi a baj, mi történt?". Mert úgy néztem mindent, mintha még soha nem láttam volna ilyesmit. És ez megváltoztatta a kreativitásomat. Visszatértem az 1940-es évek durvább stílusához, annak groteszk értelmezéséhez " - emlékezett vissza Robert Crumb, a népszerű Zap Comix magazin megalkotója és az underground képregény mozgalom megalapítója.
"Az LSD-trip önagressziója homeopátiás gyógyszerként is felfogható egy olyan ember számára, akit minden oldalról borzalmas események vesznek körül.Mintha az egyik abszurditás harca lenne a másik ellen"- Larsen a II. világháború traumatikus emlékeinek és az erősödő amerikai militarizmusnak Vietnamban.
Művészi szinten az abszurditás elleni védekezés gyakran a képregények hangsúlyozottan gyermeki, naivan önfeledt esztétikájában jut kifejezésre. Az Egyesült Államokban szintén az 1960-as években született, szintén az LSD hatása alatt.
"Emlékszem, hogy szombaton LSD bevitele után hétfőn jöttem be dolgozni. [...] A munkatársaim azt kérdezték: "Crumb, mi a baj, mi történt?". Mert úgy néztem mindent, mintha még soha nem láttam volna ilyesmit. És ez megváltoztatta a kreativitásomat. Visszatértem az 1940-es évek durvább stílusához, annak groteszk értelmezéséhez " - emlékezett vissza Robert Crumb, a népszerű Zap Comix magazin megalkotója és az underground képregény mozgalom megalapítója.
Az infantilis anyaggal kapcsolatos művészet másik példája a kolumbiai művész, Camilo Restrepo festményei. Számára azonban a drogok az élet abszurditásának forrásává váltak, ahelyett, hogy segítettek volna megbirkózni vele.
Az 1970-es évek eleje óta a dél-amerikai országok az USA droggyarmataivá váltak. Kevesebb mint 10 év alatt a marginalizált háttérből származó emberek több millió dolláros vagyonokat szereztek a kokain exportálásával. Kizsákmányolták a kevésbé vállalkozó kedvű helyieket, és félelemben tartották a hatóságokat.
Bár a drogbárók származásukat szem előtt tartva társadalmi munkát végeztek az államnak - utakat, infrastruktúrát, sőt iskolákat is építettek -, a napi agresszió mértéke megfizethetetlen volt.
"Halloween volt, szuperhősjelmezben voltam. Egyszer csak megláttunk egy holttestet az utca közepén.Olyan volt, mint egy ijesztő álom " - mesélte Restrepo a LA Timesnak.
A drogkörnyezetben kialakult esztétika nem tűnik kevésbé agresszívnek.
Aférfiaknak fehér öltönyt, széles karimájú kalapot és rengeteg ékszert kellett viselniük. Nemcsak láncok és övre erősített plakettek, hanem fiatal lányokat is feldíszítettek. Alányoknak szigorú, ha nem is kegyetlen szépségszabványoknak kellett megfelelniük a plasztikai sebészet segítségével.
A zsírleszívás, az implantátumok, az orrkorrekció - mind a túlzó szexualitás hatalmas iparának részévé váltak.
Az 1970-es évek eleje óta a dél-amerikai országok az USA droggyarmataivá váltak. Kevesebb mint 10 év alatt a marginalizált háttérből származó emberek több millió dolláros vagyonokat szereztek a kokain exportálásával. Kizsákmányolták a kevésbé vállalkozó kedvű helyieket, és félelemben tartották a hatóságokat.
Bár a drogbárók származásukat szem előtt tartva társadalmi munkát végeztek az államnak - utakat, infrastruktúrát, sőt iskolákat is építettek -, a napi agresszió mértéke megfizethetetlen volt.
"Halloween volt, szuperhősjelmezben voltam. Egyszer csak megláttunk egy holttestet az utca közepén.Olyan volt, mint egy ijesztő álom " - mesélte Restrepo a LA Timesnak.
A drogkörnyezetben kialakult esztétika nem tűnik kevésbé agresszívnek.
Aférfiaknak fehér öltönyt, széles karimájú kalapot és rengeteg ékszert kellett viselniük. Nemcsak láncok és övre erősített plakettek, hanem fiatal lányokat is feldíszítettek. Alányoknak szigorú, ha nem is kegyetlen szépségszabványoknak kellett megfelelniük a plasztikai sebészet segítségével.
A zsírleszívás, az implantátumok, az orrkorrekció - mind a túlzó szexualitás hatalmas iparának részévé váltak.
Bár a múlt század vége óta Kolumbia és más kábítószer-exportőrök biztonságos és vonzó turisztikai célpontként pozícionálják magukat, a kábítószer-esztétika továbbra is a mindennapi élet, ha nem is a mindennapok, de a kulturális emlékezet középpontjában áll. A művészek a bárók és barátnőik ismerős képeit használják arra, hogy feltárják a közös fájó pontokat, és segítsenek értelmet adni nekik.
Juan Obando és Esteban Garcia például Dead Druglords című rituális performanszukban drogbárónak öltözve jelentek meg a galéria közönsége előtt, és teljes behódolást követeltek. Így kezdődött egy egész éjszaka "narkotrópusi dekadencia" narkokorridókkal, táncokkal és kollektív energiakitöréssel.
Mások visszafogottabban dolgoznak. José Ignacio Garcia például megalkotta a Narco Nation sorozatot, amelyben Dél-Amerika Egyesült Államoktól való neokoloniális függőségét kommentálta. Bár az országok formálisan nincsenek alárendelve az államoknak, gazdaságuk mégis a határzónák kábítószer-ellátásától függ. Garcia ezért négy állam - Texas, Kalifornia, Arizona és Új-Mexikó - zászlaját változtatta meg, és ezzel egy új nemzetet, az Amerikai Narkóállamok nevű államot hozta létre.
Provokátorok és laboránsok
1998-ban Rob Pruitt művész egy kis galéria megnyitóján mutatta be Cocaine Buffett című művét - egy 50 méteres kokainpályát. Néhány nappal később a padlón már semmi sem maradt: a látogatók kapcsolatba kerültek a műtárgyakkal - egészen az akkoriban divatos relációs esztétika szellemében.
Más szóval a kábítószer kulturális státusza nem csak a dél-amerikai művészet témája. Pruitt bemutatta, hogy a művészvilág mennyire mohó a kokainra. Nem sokkal később a Plastic Jesus nevű street art csoport egy kokain Oscar-díjat állított fel Hollywoodban, hogy rámutasson a hírességek drogfüggőségére. Nemrégiben a holland művész, Diddo egy életnagyságú koponyát készített kokainból Ecce Animal címmel, amelyet úgy sürgetett, hogy úgy értelmezzék, hogy "a bennünk lévő állati ösztönökről" beszél, és amellyel azonnal olyan újságokba került, mint a The Independent.
A különböző finomságú provokatív művek mellett a drogkereskedelem mechanizmusait is vizsgálják.
Sok művészt lenyűgöz a tabletták esztétikája, amelyeket reklámcélokból gyakran a populáris kultúra szimbólumainak formájában adnak ki. Zeus például a Love is a Drug sorozatában designer ecstasy felnagyított másolatait készítette - Apple, PlayBoy, Chanel logókkal vagy Homer Simpson alakjában.
1998-ban Rob Pruitt művész egy kis galéria megnyitóján mutatta be Cocaine Buffett című művét - egy 50 méteres kokainpályát. Néhány nappal később a padlón már semmi sem maradt: a látogatók kapcsolatba kerültek a műtárgyakkal - egészen az akkoriban divatos relációs esztétika szellemében.
Más szóval a kábítószer kulturális státusza nem csak a dél-amerikai művészet témája. Pruitt bemutatta, hogy a művészvilág mennyire mohó a kokainra. Nem sokkal később a Plastic Jesus nevű street art csoport egy kokain Oscar-díjat állított fel Hollywoodban, hogy rámutasson a hírességek drogfüggőségére. Nemrégiben a holland művész, Diddo egy életnagyságú koponyát készített kokainból Ecce Animal címmel, amelyet úgy sürgetett, hogy úgy értelmezzék, hogy "a bennünk lévő állati ösztönökről" beszél, és amellyel azonnal olyan újságokba került, mint a The Independent.
A különböző finomságú provokatív művek mellett a drogkereskedelem mechanizmusait is vizsgálják.
Sok művészt lenyűgöz a tabletták esztétikája, amelyeket reklámcélokból gyakran a populáris kultúra szimbólumainak formájában adnak ki. Zeus például a Love is a Drug sorozatában designer ecstasy felnagyított másolatait készítette - Apple, PlayBoy, Chanel logókkal vagy Homer Simpson alakjában.
AMediengruppe Bitnik egy robotot programozott, amely minden héten más-más árut rendelt a galériába a gyanús internetről, és egyszer (véletlenszerűen!) 120 milligrammnyi ecstasyra esett a választása.
Ekkor jött a német rendőrség a Random Darknet Shopperért. Úgy tűnik, hogy ez a lépés a poszthumanizmus felé még komolyabb, mint az LSD-vel való kísérletezés.
A művészek folytatják a drogokra adott belső reakciók vizsgálatát is. Egyébként az első ember, akinek a művészet szinte tudományos laboratóriummá vált, a század közepén élt francia költő, Henri Michaux volt.
Michaux a felesége tragikus halála után kezdett meszkalint szedni, amikor már 55 éves volt. Meglepő módon a depressziós állapotával való megbirkózási kísérletei nagyszabású esztétikai projektté fejlődtek. Ebben a művész a szürrealizmus iránti régóta tartó érdeklődését és a formai mikroelemek ritmusára való költői odafigyelést fejlesztette ki.
Michaux festményei firkáknak és foltoknak is nevezhetők, de gyakrabban a legapróbb idegimpulzusok mesteri rögzítésének tekinthetők.
Itt például, írja az irodalmi Nobel-díjas Octavio Paz: "rezgés; felismerhetetlen mozgás, amely minden másodpercben felgyorsul; szél, hosszú nyikorgó füttyszó, hurrikán, arcok, formák, vonalak áradata".
Ekkor jött a német rendőrség a Random Darknet Shopperért. Úgy tűnik, hogy ez a lépés a poszthumanizmus felé még komolyabb, mint az LSD-vel való kísérletezés.
A művészek folytatják a drogokra adott belső reakciók vizsgálatát is. Egyébként az első ember, akinek a művészet szinte tudományos laboratóriummá vált, a század közepén élt francia költő, Henri Michaux volt.
Michaux a felesége tragikus halála után kezdett meszkalint szedni, amikor már 55 éves volt. Meglepő módon a depressziós állapotával való megbirkózási kísérletei nagyszabású esztétikai projektté fejlődtek. Ebben a művész a szürrealizmus iránti régóta tartó érdeklődését és a formai mikroelemek ritmusára való költői odafigyelést fejlesztette ki.
Michaux festményei firkáknak és foltoknak is nevezhetők, de gyakrabban a legapróbb idegimpulzusok mesteri rögzítésének tekinthetők.
Itt például, írja az irodalmi Nobel-díjas Octavio Paz: "rezgés; felismerhetetlen mozgás, amely minden másodpercben felgyorsul; szél, hosszú nyikorgó füttyszó, hurrikán, arcok, formák, vonalak áradata".
Michaux festményei jelenleg a MoMA-ban és a Guggenheim Múzeumban találhatók. A későbbi művészek számára, akik nyíltan elismerik a drogélményt mint témájukat, de kifejezetten festészettel dolgoznak, ez szinte lehetetlen. Az ő megközelítésük azonban még tudományosabbá vált.
Brian Lewis Saunders például egy sor önarcképet festett, amelyek mindegyikének címében feltüntette a mű előtt bevett szert és annak dózisát. Ezeket a képeket nemcsak biológiai szempontból érdekes tanulmányozni, hanem a kábítószerrel kapcsolatos kulturális sztereotípiák Saunders stílusára gyakorolt hatása miatt is. Kelsey Brooks vegyész pedig "Psychedelic Space" címmel adott ki egy könyvet, amelynek minden egyes fejezete az LSD, a meszkalin, az ecstasy, sőt az oxikontin molekulaszerkezetének ceruzavázlatával kezdődött. Igaz, a művész aztán intuitív módon fejlesztette tovább a vázlatot. Így nehéz mögötte a kémiai valóságot látni - inkább megint csak egy kulturális sztereotípiát erről vagy arról az anyagról.
A videoművészetben is kialakulóban van egy tudományközeli megközelítés. Jeremy Shaw nem sokkal a forgatás előtt közeli felvételeket készített barátai arcáról, akik DMT-t szedtek. Az összes szövegüket is felcímkézte, és összegyűjtötte a hallucinációkról szóló szóbeli visszaemlékezéseket. A galériában kiállított és esztétikailag steril, mosott lepedő vagy fehér kocka előtt felvett videók szokatlanul figyelmes kívülálló szemszögből láttatták magát a trippelés folyamatát.
Az érzékiséget betiltották
Az interneten a "drugs art" keresésre rögtön megtaláljuk Damien Hirst orvosi szobáit - neurotikus aprólékossággal egymás után rendezett drogdobozokból álló installációkat. Az angol "medicine" és "drug" szavak egybeesése persze senkit sem lep meg. De egy művészetről szóló beszélgetésben különösen jelentősnek tűnik.
Ópiumszürrealizmus, neonpszichedélia, meszkalinneurotika - mindezek akkor születtek, amikor a jövő veszélyes drogjai legális drogok, gyakran gyógyszerek voltak. És mégis, mindegyik olyan különleges élményt generált, amely éppen a művészi megértést, egy új nyelv megteremtését követelte meg.
Fontos tudatosítani, hogy az új nyelvet nagymértékben a kulturális realitások alakították. Itt elég, ha felidézzük a neon trip-art és a pestisvíziók közötti különbséget. Vagy éppen ellenkezőleg, hasonlítsuk össze Restrepo képregényeit, akik számára az anyagok külső kontextust jelentettek, a 27 évesen túladagolásban elhunyt Jean-Michel Basquiat hasonlóan groteszk művészetével.
Az interneten a "drugs art" keresésre rögtön megtaláljuk Damien Hirst orvosi szobáit - neurotikus aprólékossággal egymás után rendezett drogdobozokból álló installációkat. Az angol "medicine" és "drug" szavak egybeesése persze senkit sem lep meg. De egy művészetről szóló beszélgetésben különösen jelentősnek tűnik.
Ópiumszürrealizmus, neonpszichedélia, meszkalinneurotika - mindezek akkor születtek, amikor a jövő veszélyes drogjai legális drogok, gyakran gyógyszerek voltak. És mégis, mindegyik olyan különleges élményt generált, amely éppen a művészi megértést, egy új nyelv megteremtését követelte meg.
Fontos tudatosítani, hogy az új nyelvet nagymértékben a kulturális realitások alakították. Itt elég, ha felidézzük a neon trip-art és a pestisvíziók közötti különbséget. Vagy éppen ellenkezőleg, hasonlítsuk össze Restrepo képregényeit, akik számára az anyagok külső kontextust jelentettek, a 27 évesen túladagolásban elhunyt Jean-Michel Basquiat hasonlóan groteszk művészetével.
De ne feledjük azt sem, hogy a művészet nem csupán dokumentálja a drogélményt, hanem a kultúrában elfoglalt helyét is manifesztálja. Akortárs művészek gyakran tudatosan teszik ezt, intézménykritikát nyújtva a Purdue-ról, vagy sámánisztikus alternatívákat állítva a nyugati racionalizmusnak.
A középkori kézműveseknek, romantikusoknak, sőt még a primitív embereknek is fel kellett ismerniük, hogy egy fontos kulturális kódot manifesztálnak. Néha ez akaratuk nélkül tört át, mint a pszichedelikus autoagresszióban.
Általánosságban elmondható, hogy a drogélmény meglepően mélyen beleszövődött a modernitásba: a gazdaság a drogkereskedelemnek és a gyógyszerbirodalmaknak van alárendelve, a legalizációs és tiltási politika meghatározza az egészséghez való hozzáállást, az anyagok iránti érdeklődés és az azoktól való félelem a generációs konfliktusok jó felét provokálja.
A művészet "drogelemzése" tehát nem csupán arról szól, hogy a művészek életrajzában megtaláljuk a hallucinogén ihletforrásokat. Ez egyben az egyik leggyorsabb - és igen, legbiztonságosabb - módja annak, hogy megtapasztaljuk a drogkultúrát, és megtanuljunk beszélni róla.
A művészet "drogelemzése" tehát nem csupán arról szól, hogy a művészek életrajzában megtaláljuk a hallucinogén ihletforrásokat. Ez egyben az egyik leggyorsabb - és igen, legbiztonságosabb - módja annak, hogy megtapasztaljuk a drogkultúrát, és megtanuljunk beszélni róla.