A pszichedelikus szerek terápiás potenciálja a pszichiátriai vagy kábítószer-használati zavarok kezelésében már évtizedek óta ismert. Azonban az okok, amelyek miatt a pszichedelikus szerek feltűnő eredményeket mutatnak, nem olyan nyilvánvalóak. Ez a kiadvány a pszichedelikus szerek által kiváltott neuroplaszticitás vizsgálatára összpontosít, mint a hatékonyságuk egyik fő tényezőjére.
Pszichedelikumok, anyag és szellem
Ahogy Dr. Nora Volkow írja kutatási kommentárjában: "A drogfüggőséget az uralkodó nézet az agy betegségének tekinti. Ebben a modellben a függőséget a szabad akarat elvesztése jellemzi, és neurobiológiai okokkal magyarázzák - a droghasználat a normális kognitív folyamatokat, valamint a jutalmazási rendszerrel kapcsolatos folyamatokat kóros folyamatokká változtatja (2. ábra). Ez a modell állítólag destigmatizálja a szerhasználatot: elvégre az ok nem egy természetes jellemgyengeség, hanem egy betegség. Sajnos a valóságban a narkológushoz járást is megbélyegzik, és ennek következtében ismét stigma keletkezik.
Ennek alternatívája a tanulási modell, amelyet viszont a társadalmi és környezeti tényezők taszítanak: a gyermek- és serdülőkori kedvezőtlen élmények, a fizikai és pszichológiai traumák, valamint a szegénység vezetnek a szerhasználathoz. Ebben a paradigmában a függőséget az összetett környezeti körülményekre adott természetes, kontextusfüggő válasznak tekintik, nem pedig betegségnek vagy jellemgyengeségnek.
A neurobiológiai változások itt is jelen vannak, de ezeket a normális agyműködés következményének tekintik: a viselkedési szokások az "inger-reakció" modell szerint alakulnak ki, és későbbi ismétlődésük normális tanulás. A betegként való tudatosság viszont azt jelenti, hogy az ember első számú kötelessége a gyógyszeres megközelítésre támaszkodó szakemberek utasításainak követése, ami bizonyos esetekben a gyógyulás felelősségének az egészségügyi személyzetre való áthárításához vezet. A tanulási modell szempontjából a saját motivációk és meggyőződések feltárása kulcsfontosságú.
A neurobiológiai változások itt is jelen vannak, de ezeket a normális agyműködés következményének tekintik: a viselkedési szokások az "inger-reakció" modell szerint alakulnak ki, és későbbi ismétlődésük normális tanulás. A betegként való tudatosság viszont azt jelenti, hogy az ember első számú kötelessége a gyógyszeres megközelítésre támaszkodó szakemberek utasításainak követése, ami bizonyos esetekben a gyógyulás felelősségének az egészségügyi személyzetre való áthárításához vezet. A tanulási modell szempontjából a saját motivációk és meggyőződések feltárása kulcsfontosságú.
Általánosságban a"(neuro)plaszticitás" kifejezés az agy azon képességére utal, hogy az élet során strukturális és funkcionális szinten megváltoztatja a meglévő neuronális pályákat.
A strukturális plaszticitás a neuronok (axonok, dendritek és dendritikus gerincek - 3. ábra) vagy neuronális pályák morfológiai változásaira, a szinapszisok megjelenésére és eltávolítására, valamint a neurogenezisre utal.
A szinaptikus plaszticitás a szinaptikus erősség növekedésére vagy csökkenésére utal, a neuronok közötti aktivitás növekedésétől vagy csökkenésétől függően. Az aktivitás változását a tapasztalat befolyásolja: a tanulás, amikor bizonyos neuronok közötti kommunikáció fokozódik; és a felejtés, amikor a kommunikáció gyengül.
Az adaptív változással kapcsolatos plaszticitás szemléletes példája az agykéreg átrendeződése a beérkező információk változásai miatt. Vak embereknél például a látókéreg aktiválódik a hangok lokalizációja, a tapintás és a szagok érzékelése során. Úgy tűnik, hogy a vizuális észlelés által lekötetlenül hagyva az agynak ez a része elkezdi feldolgozni más modalitások érzékszervi áramlásait. A maladaptív változás hasonlóan szemléletes példája a függőség, mivel a döntéshozatalban részt vevő neurális áramkörök plaszticitásán alapul; a megerősítés és jutalmazás mechanizmusain; a neurotranszmitter-rendszerek, a neuronális morfológia stb. változásain. Személyes szinten ez a használat ellenőrzésének csökkent képességében és a természetes források, például a sport, az étel vagy a szex élvezete iránti kisebb motivációban nyilvánul meg.
De vajon a plaszticitást nem a kognitív folyamatok, hanem a tabletták idézhetik-e elő? - Úgy tűnik, hogy erre a kérdésre már van válasz!
Azokat az anyagokat, amelyek képesek a plaszticitást jelentősen megváltoztatni (befolyásolják a neuritok növekedését, a dendritikus tüskék sűrűségét, a szinapszisok számát stb.) egyetlen adagolás után, pszichoplasztogéneknek nevezzük. Fontos megkülönböztető jellemzőjük a hatások egyszeri alkalmazás utáni megnyilvánulása és hosszú ideig tartó fennmaradása.
De vajon a plaszticitást nem a kognitív folyamatok, hanem a tabletták idézhetik-e elő? - Úgy tűnik, hogy erre a kérdésre már van válasz!
Azokat az anyagokat, amelyek képesek a plaszticitást jelentősen megváltoztatni (befolyásolják a neuritok növekedését, a dendritikus tüskék sűrűségét, a szinapszisok számát stb.) egyetlen adagolás után, pszichoplasztogéneknek nevezzük. Fontos megkülönböztető jellemzőjük a hatások egyszeri alkalmazás utáni megnyilvánulása és hosszú ideig tartó fennmaradása.
Érdemes hangsúlyozni, hogy mind a tüskék számának csökkenése, mind a növekedés a plaszticitásra utal. Az azonban, hogy ez jó vagy rossz, az agyterülettől és a plaszticitásra gyakorolt hatás típusától függ (stimulánsok, pszichoplasztogének használata, sudoku megoldása, új nyelv tanulása stb.) Például a több tüske azt jelentheti, hogy egy neuron több szinapszist képes kialakítani más neuronokkal.
Merüljünk el a pszichoplasztogének óceánjában
Kezdetben más célokkal és kérdésekkel indult a pszichedelikus szerek kutatása. Az 1950-es években a pszichiáterek a pszichedelikus szerek alkalmazásának lehetőségét vizsgálták, egyrészt a pszichózisok természetének megértésére (saját maguk szedésével), másrészt a pszichoterápia kísérőjeként (ebben az esetben a pszichoaktív anyagokat már a betegek szedték). Miután azonban az LSD kiszivárgott a laboratóriumokból az utcára, a kutatásokat betiltották, először az Egyesült Államokban, majd számos más országban is. Az amerikai tiltás és a drogok elleni háború kitörése annak tulajdonítható, hogy az 1960-as években Amerika háborúban állt Vietnámmal, és a háborúellenes mozgalom résztvevői között voltak a hippik, a részben a pszichedelikus szerek használatához kötődő ellenkultúra. Az amerikai kormány démonizálta az LSD-t olyan mítoszok terjesztésével, mint például az, hogy az LSD sztrichnin mérget tartalmaz.
Ez persze nem járult hozzá a tudományos kutatások virágzásához, amelyek évtizedekkel később virágoztak, és amelyeket "pszichedelikus reneszánsznak" neveztek el - azóta a pszichedelikus szereket a depresszió, a PTSD, a szerfüggőségek kezelésében, a halálfélelemmel kapcsolatos szorongás csökkentésében vizsgálják a halálfélelemmel küzdő rákos betegeknél.
Ma már kezdik felülvizsgálni a kísérleti és követéses vizsgálatok módszertanát, mivel a pszichedelikus élmény rendkívül megnehezíti a kettős vak placebokontrollos vizsgálatokat (amit a tudósok mantra helyett mondanak), mivel az aktív placebo alkalmazása ellenére az orvos és a beteg is képes megkülönböztetni a nagy dózisú pszichedelikus szereket a placebótól. A kutatók ma már szigorúbban állítják fel a kontrollkísérleteket, új kérdéseket tesznek fel - és itt jutunk el oda, hogy a tudósok egy megfoghatatlan misztikus élmény leírása helyett a tüskék vagy receptorok számát számolják, hogy materialistább szemszögből vizsgálják a jelenséget.
Kezdetben más célokkal és kérdésekkel indult a pszichedelikus szerek kutatása. Az 1950-es években a pszichiáterek a pszichedelikus szerek alkalmazásának lehetőségét vizsgálták, egyrészt a pszichózisok természetének megértésére (saját maguk szedésével), másrészt a pszichoterápia kísérőjeként (ebben az esetben a pszichoaktív anyagokat már a betegek szedték). Miután azonban az LSD kiszivárgott a laboratóriumokból az utcára, a kutatásokat betiltották, először az Egyesült Államokban, majd számos más országban is. Az amerikai tiltás és a drogok elleni háború kitörése annak tulajdonítható, hogy az 1960-as években Amerika háborúban állt Vietnámmal, és a háborúellenes mozgalom résztvevői között voltak a hippik, a részben a pszichedelikus szerek használatához kötődő ellenkultúra. Az amerikai kormány démonizálta az LSD-t olyan mítoszok terjesztésével, mint például az, hogy az LSD sztrichnin mérget tartalmaz.
Ez persze nem járult hozzá a tudományos kutatások virágzásához, amelyek évtizedekkel később virágoztak, és amelyeket "pszichedelikus reneszánsznak" neveztek el - azóta a pszichedelikus szereket a depresszió, a PTSD, a szerfüggőségek kezelésében, a halálfélelemmel kapcsolatos szorongás csökkentésében vizsgálják a halálfélelemmel küzdő rákos betegeknél.
Ma már kezdik felülvizsgálni a kísérleti és követéses vizsgálatok módszertanát, mivel a pszichedelikus élmény rendkívül megnehezíti a kettős vak placebokontrollos vizsgálatokat (amit a tudósok mantra helyett mondanak), mivel az aktív placebo alkalmazása ellenére az orvos és a beteg is képes megkülönböztetni a nagy dózisú pszichedelikus szereket a placebótól. A kutatók ma már szigorúbban állítják fel a kontrollkísérleteket, új kérdéseket tesznek fel - és itt jutunk el oda, hogy a tudósok egy megfoghatatlan misztikus élmény leírása helyett a tüskék vagy receptorok számát számolják, hogy materialistább szemszögből vizsgálják a jelenséget.
Ha már a pszichoplasztogéneknél tartunk, nem tudjuk nem megemlíteni a legismertebbet, a ketamint, amely a tüskék számának növekedésén keresztül gyors változásokat okoz a prefrontális kéregben. Talán a ketamin antidepresszáns hatása is ezzel függ össze (5. ábra), mivel feltételezhető, hogy depresszióban a dendritikus tüskék száma csökken, így számuk növelése lehet a gyógyulás alapja.
Ami az orvosi felhasználást illeti, vannak tanulmányok, amelyek arról számolnak be, hogy a ketamin súlyos fájdalomcsillapításra történő, sürgősségi osztályokon történő alkalmazása során nincsenek súlyos mellékhatások, míg mások a benzodiazepinekkel azonos gyakoriságú mellékhatásokról számolnak be. A posztoperatív fájdalomra összpontosító randomizált klinikai vizsgálatokban a ketamin nem mutatott mellékhatásokat - és mégis hatékony fájdalomcsillapítást rövid távon, valamint csökkentett opioidhasználatot, amikor a ketamint adjuvánsként adják az általános érzéstelenítéshez. Mindez alacsony dózisok mellett történik, mivel 1 mg/kg-nál több már nemcsak szedációt, hanem disszociatív állapotot is okoz.
Az Egyesült Államokban pedig 2019-ben az FDA (Food and Drug Administration) engedélyezte a ketamin S-enantiomerjét, amely hatásosabb, mint az R-enantiomer, a rezisztens depresszió kezelésére. A tudósok azonban attól tartanak, hogy a ketamin függőséget okozhat, ezért ez a kutatás alapos, nagyszabású nyomon követést igényel.
Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a pszichedelikus szerek terápiás potenciálját a következő tényezők korlátozhatják.
Ami az orvosi felhasználást illeti, vannak tanulmányok, amelyek arról számolnak be, hogy a ketamin súlyos fájdalomcsillapításra történő, sürgősségi osztályokon történő alkalmazása során nincsenek súlyos mellékhatások, míg mások a benzodiazepinekkel azonos gyakoriságú mellékhatásokról számolnak be. A posztoperatív fájdalomra összpontosító randomizált klinikai vizsgálatokban a ketamin nem mutatott mellékhatásokat - és mégis hatékony fájdalomcsillapítást rövid távon, valamint csökkentett opioidhasználatot, amikor a ketamint adjuvánsként adják az általános érzéstelenítéshez. Mindez alacsony dózisok mellett történik, mivel 1 mg/kg-nál több már nemcsak szedációt, hanem disszociatív állapotot is okoz.
Az Egyesült Államokban pedig 2019-ben az FDA (Food and Drug Administration) engedélyezte a ketamin S-enantiomerjét, amely hatásosabb, mint az R-enantiomer, a rezisztens depresszió kezelésére. A tudósok azonban attól tartanak, hogy a ketamin függőséget okozhat, ezért ez a kutatás alapos, nagyszabású nyomon követést igényel.
Ugyanakkor azt is figyelembe kell venni, hogy a pszichedelikus szerek terápiás potenciálját a következő tényezők korlátozhatják.
- A rövid távú szorongás vagy pszichológiai kellemetlenségek valószínűsége.
- A pszichiátriai rendellenességek miatt a használat ellenjavallata.
- A pszichedelikusokkal kapcsolatos terápia magas ára (mivel olyan szakemberek bevonására van szükség, akik a pszichedelikus hatás időtartama alatt végig kísérik a pácienst).
Azokban az országokban, ahol ez a kutatás fejlődik, már létezik egy Center for the Study of Psychedelics and Consciousness (USA) és egy Center for the Study of Psychedelics (UK). Külön érdemes megemlíteni azt a tényt, hogy mivel a pszichoaktív anyagok a törvényen kívül esnek, a velük való munkához külön engedélyre van szükség.
Stanislav Grof, az LSD-vel kapcsolatos terápia úttörőjének könyve információkat tartalmaz a tudományos paradigmáról: mennyire merev, ha a tudományos közösség elfogadja; mennyire korlátozza azt a tudós, aki pusztán "problémamegoldó" lesz, nem pedig kérdező alany, és aki a megmagyarázhatatlannak csak azt a területét kutatja, amelyet a paradigmán belül értékesnek tart. Ilyen körülmények között nem születik forradalmi tudás, nem veszik figyelembe az új koncepciókat, és évtizedekig tartó stagnálás következik be.
Ma ezzel szemben a pszichedelikus reneszánsz nagykövetei túllépnek a múlt paradigmáin, és felteszik maguknak a kérdést: lehet-e a pszichedelikus szerek szerkezetét úgy megváltoztatni, hogy megmaradjon a terápiás hatásuk, de megszűnjön a hallucinációs hatásuk? És lehetséges-e, hogy a pszichedelikus szerek terápiás hatása kifejezetten a neuroplaszticitásra gyakorolt hatásuknak köszönhető, nem pedig a mély misztikus élményeknek?
Ma ezzel szemben a pszichedelikus reneszánsz nagykövetei túllépnek a múlt paradigmáin, és felteszik maguknak a kérdést: lehet-e a pszichedelikus szerek szerkezetét úgy megváltoztatni, hogy megmaradjon a terápiás hatásuk, de megszűnjön a hallucinációs hatásuk? És lehetséges-e, hogy a pszichedelikus szerek terápiás hatása kifejezetten a neuroplaszticitásra gyakorolt hatásuknak köszönhető, nem pedig a mély misztikus élményeknek?